Kétszeres Guinness világrekorder óceáni evezős, az amerikai Év kalandja díj és a Magyar Formatervezési Díj tulajdonosa, négyszeres óceánátkelő magyar hajós. Rakonczay Gábor rendszeresen tart előadásokat egyetemeken és felsővezetői képzéseken, eddig 5 országban, több mint 30 ezer ember hallotta előadásait. Második könyve, az Átkelés a végtelenen, szeptember közepén jelent meg, mialatt ismét készül vissza az óceánra…

„Ha valaki azt olvassa vagy hallja, hogy újra indulok, azt ezennel feljogosítom arra, hogy megakadályozzon ebben” – írtad a hajósnaplódban, most pedig ismét útra készülsz. Hová is pontosan, milyen célt tűztél ki?

Igen, a negyedik óceánátkelésem olyan próbák elé állított, hogy sokáig én is úgy véltem nem megyek vissza egyedül az óceánra, a szakemberek pedig azt mondták, hogy 10-15 év mire teljesen fel tudom dolgozni azt ami velem történt és ismét vízre szállhatok. Ezzel szemben három hónap múlva ismét vízen voltam és az elmúlt évben ismét több ezer mérföldet hajóztam az Atlanti-óceánon. Az új út pedig a hajózás Everestje, szóló földkerülés a klasszikus déli útvonalon, a három ismert fok kerülésével.

Próbált valaki lebeszélni, illetve, le lehetne beszélni egyáltalán?

Még 2006-ban az első útnál próbálkoztak, de utána már nem. Persze, ha valaki ennyire elszántan megy a céljai felé, azt sosem lehet lebeszélni. Ilyen esetekben a lebeszélés általában a dacot, a „csak azért is” hozzáállást váltja ki az egyénből. Mondhatnánk, inkább olaj a tűzre, de ezzel a körülöttem levő emberek maximálisan tisztában vannak. Jellemzően az embert szerető többi ember mindig elfogadja az illetőt úgy, ahogy van, és ahogyan ő él.

Mi az, amit a legnehezebben viselsz egy-egy út során?

Hajósként, nyílt vízen a biztonság hiánya ami leginkább tud hiányozni, hogy az ember úgy aludjon hat órát, hogy közben nem kerülhet veszélybe. Ezt a részét képtelenség megszokni, de a nagy öregek is azt mondják, addig van rendben a dolog amíg tisztában van a hajós azzal, hogy a hajózás veszélyes üzem. Amíg megvan az egészséges és inspiráló félelemérzet, addig az egyén mindig felelősségteljesen cselekszik és tisztában van tettei komolyságával és azok lehetséges következményeivel. A magány már más kérdés, az persze alap, hogy jó társaságot kell jelentenünk magunknak, de konkrétan át kell állítani a fejben valamit, hogy a tudat tolerálja a magány összes velejáró terhét. A fő teher pedig onnan jön, hogy minden kihívásnak egyedül kell megfelelni, ennek a ténynek pedig igen komoly a súlya, mikor az ember kritikus helyzetbe kerül. Az óceán pedig mintha folyamatosan azon igyekezne, hogy a legszélsőségesebb helyzetek által, mintegy tükröt tartva megmutassa milyen emberek is vagyunk.

Melyek azok a személyes tárgyak, amelyek nélkül nem indulsz útnak?

Van egy kis plüssfigurám, akit Macinak hívok. Ő az, aki nem tud úszni, de még mentőmellénye sincs. Mondhatjuk ő a gyengébbik láncszem a csapatban, aki miatt egy plusz felelősségérzet alakul ki. Mindemellett Maci remek társ, hiszen nemcsak sosem szól vissza, hanem a legkritikusabb pillanatokban is ugyanaz a magabiztos derű sugárzik belőle.

Legutóbb, az Atlanti-óceán átszelése közben volt egy nagy beborulásod – az egész világ érted izgult, ez hogy történt pontosan?

A negyedik óceánátkelésem valóban elég balhésra sikerült, de most úgy látom bizonyos tekintetben szükségszerű is volt, hogy komolyabban vegyem az óceánt és az ottani játékszabályokat. Az ominózus esemény röviden pedig a következő volt: 2200 km evezés után, a legközelebbi parttól ezer kilométerre a nyílt vízen, egy viharban a kenum felborult. A felborító hullám által letépett szellőzőnyílásnál jelentős vízbetörés érte a hajót, ami által az süllyedésnek indult. 8 percem volt, hogy a végzetes helyzetből kimentsem magamat és visszafordítsam a hajót, mielőtt az elindult volna az 5 kilométeres mélység felé. Ez a 8 perc és az expedíció további kommunikáció nélküli 44 napja, mindent megváltoztatott bennem. Az alap tanulság mellett, hogy a hibák jelentős részét mi magunk követjük el indulás előtt még a szárazföldön, átéltem hogy az én életem is igencsak véges, aminek következtében rendkívül értékes. Megtanultam, hogy sosincs vesztett helyzet és nincs lehetetlen, hiszen még a parttól ezer kilométerre levő süllyedő hajót is vissza lehet fordítani, – minden rajtunk múlik…

Csak pozitívan! – ez mit jelent számodra?

Ha az ember az óceánra megy akkor naivság azt képzelni, hogy minden simán fog menni. Ezért 100%-ban magabiztosnak kell lenni, hogy kritikus helyzetben is a megoldásra tudjunk fókuszálni, és az út alatt a kétely árnyékát is ki kell zárni, tehát itt a „Csak pozitívan!” hozzáállás az alappillér. Régen azt hittem, hogy az ilyen extrém fazonok nem tisztelik az életet, mert folyton kockáztatnak, ma úgy látom, hogy annyira szeretik az életet, hogy megpróbálják abból a legtöbbet kihozni. Az életet úgy kell felfogni, mint egy fantasztikus lehetőséget arra, hogy létrehozhassunk valami egyedit, amit csak mi magunk tudunk adni a világnak. És mivel az élet igen véges, ebből következően fantasztikusan értékes minden egyes órája.